Kortársunk Anna Gavalda, a francia írónő. 1970-ben született Boulogne-Billancourt-ban.
A könyveit Berlinben kezdtem el felfedezni, ahol tagja lettem egy könyvklubnak. Először az Együtt lehetnénk c. regényt olvastam tőle és már a fülszövegnél beleszerettem. (A cím német fordítása: Zusammen ist man weniger allein – kissé sokatmondóbb, mivel annyit tesz: Együtt kevésbé vagy egyedül.) A kortárs tétovaság remekműve ez, ahol senki nem leli a helyét és kapaszkodik a másikba. A mégoly különböző másik emberbe akár, hisz ebben a regényben tökéletesen disszonáns embereket sodor egymás mellé az élet, akik egy lakó- és érzelmi közösséget alkotva csetlenek-botlanak aztán.
A francia kortárs irodalomnak – akár a filmeknek – van egyfajta bája, ami más nemzetnek nem vagy nem úgy sajátja. Ennek a kiváló reprezentánsa Gavalda, az enyhén sérült (ki nem az?) mindennapi ember portréábrázolója. A kinézetre, alkatra maga is törékenynek tűnő írónő bátran variálja a műfajokat. A legutóbb olvasott „35 kiló remény” című kisregényben a kamasz ifjú sokáig nem érti, miért lóg ő ki olyan nagyon az iskolarendszerből. A példabeszéd tanulsága, hogy mindannyian jók vagyunk valamiben, ahogy ő is megtalálja élethivatását, mert – haldokló nagyapja misztikus útmutatásainak is köszönhetően – megtalálja végül a megfelelő sulit, ahol kibontakozhat kézműves őstehetsége.
Általában nem szeretem a novellákat, mert hosszabban szeretek elmélyedni egy történetben, megismerni a szereplőket, és kísérni őket. Gavaldánál azonban még a rövidebb szösszenetek is nagyon ülnek és valami egyféle vonulatba állnak össze a „Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol” című kötetben, ami egyébként az első ismertséget hozta meg számára.
Kedveltem még igazán a „Vigaszág” című regényt, ami egy ifjúkori plátói szerelem nyomába ered: Charles Balanda sikeres párizsi építész, egy többé-kevésbé rendezett család feje, csak annyi üzenetet kap egy szép napon, hogy „Anouk meghalt”. A soha el nem varrt szálakat felgöngyölítve, elnyomott árnyakkal szembesülve főhősünk egy teljesen új világot – és szerelmet – fedez fel magának, messze a jól működő korábbi rutinéletétől. Egy középkorú férfi esetében méltán nevezhetjük ezt kapuzárási pániknak, de Gavalda bájos, esendő, megbocsátó hangján megzenésítve bárki számára önfelismerés lehet.
