Laoszi történelem és politikai berendezkedés
A thailao nyelvet beszélő népcsoportok nagyjából a mi honfoglalásunk idején vándoroltak jelenlegi szállásterületeikre a mostani Kína déli részéről. Tehát tulajdonképpen nem mentek messze, és az államalapítást sem siették el. Az első államnak nevezhető politikai képződményt az 1300-as években alapították meg, és határai messze benyúltak a mai Thaiföld területére. Akkortájt még nem tudták, hogy később kiből lesz lao és kiből thai. Az államok (egyébként közelebbről meg nem határozott) határai inkább jelentettek törzsenkénti elkülönülést, mint nyelvi határokat. Ezt az ősi államot az Ezer elefánt országának (Lang Xang) nevezték, és a laók mindmáig a nemzeti nagyság kiteljesedését látják benne. Évszázadokon keresztül vívtak kisebb-nagyobb háborúkat Sziámmal, a másik, szintén inkább törzsi alapon szervezett állammal. Szokásos módon rabolgatták egymást, és a sziámiaknak ez egyszer olyan jól sikerült, hogy megszerezték a csodatévő erővel bíró, smaragdból faragott Buddha szobrot, amit mind a mai napig Bangkokban őriznek a királyi palota egyik templomában. A laók nagy bánatára, mert elpártolván tőluk a szerencse, a trónviszályok következtében három királyságra esett szét államuk a 18. században. Délen található Champasak. Másik a mostani fővárossal Vientiane-nal, középen, és egy északon Luan Prabang központtal. Mindegyik a mostani Thaiföldre messze benyúlva. Ezeket aztán már könnyen gyarmatosították a franciák, és a 19. század közepi nagyhatalmi osztozkodás során kialakított határok a nyelvi határokra egyáltalán nem voltak tekintettel.
Francia gyarmat
A franciák lettek tehát az urak Vietnam, Laosz és Kambodzsa területén, míg a brit orientációjú Sziám kierjesztette határait a Mekong folyóig. Ez azt a helyzetet eredményezte, hogy a laók egy államba (gyarmatra) kerültek a velük nyelvrokonságban nem álló vietnámiakkal, de jelentős népcsoportjuk maradt a határ thai (akkor még sziámi) oldalán, okot szolgáltatva arra a kesergésre, hogy elvesztették országuk kétharmadát. Hogy mindez kevésbé tűnjön fel, a Sziámi Királyság a saját laóit átnevezte isaanoknak. Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy Laosz jelenlegi népessége kb. 6,5 millió fő, de a lao nyelven beszélő népek Thaiföldön kb. 20 millióan vannak. Vagy még többen, mert a lao és a thai nyelv között egyébként mindmáig nem sok a különbség. Minden további nélkül értik egymást. Ennek magam is többször tanúja voltam. A laók tudják olvasni és érteni a thai írást. Fordítva viszont a thai-ok nem nagyon törik magukat. De ennek már a 20. század eseményeiben gyökerező okai vannak.
Herceg a kommunista pártban
Történt ugyanis, hogy a marxizmus, leninizmus szellemétől áthatva, Francia Indokínában néhány ősatya megalapította a Kommunista Pártot. A pártot olyan nagy nevek jegyezték, mint az 50+ korosztályban nálunk is ismerős Ho Chi Minh és a nálunk egyáltalán nem ismert Kaysone Phomviane. Valamint egy herceg a királyi családból, Souphanovoung. (Ez idő tájt Laosz egyébként már a jelenlegi határok szerinti egységes királyság volt.) Az internacionalizmust olyan komolyan vették, hogy ez a párt nem is különült el lao, vietnámi és khmer (Kambodzsa) tagozatra. Kaysone vietnami-lao vegyes házasságban, a lao-vietnami határszélen születvén, eleve beszélte mindkét nyelvet. A kambodzsai nyelv meg szintén rokona a laonak, tehát valahogy megértették egymást. Ha máshogy nem, hát franciául – ami akkortájt hivatalos nyelvként működött.
II.világháború, japán hódítás
A nagy változást a „népek szabadságmozgalmaiban” Indokína esetében is a II. világháború hozta. A németek legyőzték a franciákat Európában. A meggyengült, maradék Franciaország nem tudta feltartóztatni a japán terjeszkedést Ázsiában (nekik legyen mondva, a brit birodalom is alig), így Francia Indokínát, Sziámot, de még Szingapurt is elfoglalta a felkelő nap országa. A japán megszállás inkább csak jelképes volt, a városokra koncentrálódott, és nem sokban érintette a dzsungel mélyén élő népeket, így a népi forradalmi párt (Pathet Lao = Hazám Laosz) szabadon szervezkedhetett a fent felsorolt urak vezetésével. Munkásosztály nem lévén, hát a földművesek körében. Ez a szervezkedés olyan jól sikerült, hogy midőn visszatértek a franciák, nemhogy lefegyverezték volna a japán katonákat, hanem rendfenntartó erőként még vissza is tartották őket. Nehogy hazamenjenek, mert a népi felszabadítók rögtön átveszik az uralmat. Lassanként aztán újjászervezték a királyságot, de addigra már kiderült, hogy nem nagyon tudnak úrrá lenni a helyzeten. Laoszban még csak-csak, de nem Vietnamban. Tettek még egy kísérletet (Dien Bien Phu – talán ismerős név), de a Kína és a Szovjetunió által támogatott vietnámiakkal nem bírtak. 1954-ben Laosz és Vietnam is elnyerte függetlenségét. Laoszban fennmaradt ugyan a királyság, de Vietnám fel lett osztva. Északi részein Ho Chi Minh rendezkedett be, míg délen az USA által támogatott, magát kapitalistának valló köztársaság.
És ez meghatározó volt Laosz számára is!
Vietnámi háború
A következő két évtized egyre inkább a két vietnámi állam egyesítéséről szólt és vietnámi háború néven vonult be a történelembe, amibe az etnikai konfliktusokkal is terhelt, de alapvetően osztályharcos jelleggel bíró polgárháborúval sújtott Laosz is nyakig belekeveredett. Röviden: A Vietnám déli részén kibontakozó, és nem kis részben észak által bujtogatott partizánmozgalmat (Vieth Kong) egyre nagyobb mértékben támogatta Észak-Vietnám. Kezdetben csak felszereléssel, később már katonasággal is. A hadianyag szállítására szolgáló út, az úgynevezett Ho Chi Minh ösvény pedig java részben Laosz területén vezetett keresztül. Egyrészt mert arra rövidebb volt az út, másrészt a Vietnám területén vezető közlekedési útvonalakat az USA elvágta, harmadrészt a dzsungelben nem nagyon volt megállapítható, hol is húzódik hát a tényleges határ. A lao királyi kormányzat ugyan próbált ellene tenni, de a határhegyekben addigra már a lázadó (máshogy fogalmazva forradalmi) párt volt az úr. Ez arra késztette az Egyesült Államokat, hogy hadműveleteit Laoszra is kiterjessze. Masszív bombázásokkal próbálta elejét venni a szállításnak, de az őserdővel fedett terepen nem lehetett pontosan célozni. Mindenféle borzalmas fegyvert bevetettek (napalm, lombirtók, kazettás bombák) de kevés kézzelfogható eredménnyel. Maradandó csak a pszichológiai hatás volt, ami még mindig meghatározza a lao néplelket.
A király elmenekült, de nem érkezett meg sehová
A vietnámi háború végeredményét ismerjük. Az USA kivonult Saigonból, az észak-vietnámi tankok meg bevonultak. Ez nem csak a dél-vietnámi állam sorsát pecsételte meg, de a Laoszi Királyságét is. A vietnámi háborút kísérő polgárháborúban egyre inkább teret nyertek a kommunisták. A királyságot ugyan támogatta Thaiföld és az USA is, valamint jelentős nemzeti kisebbségek, de a Pathet Lao és az azzal szövetséges vietnámi (valamint szovjet) fegyveres és gazdasági támogatás végül erősebbnek bizonyult. 1975-ben megdöntötték a királyságot, és kikiáltották a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaságot. Az új állam vezetői azok a pártalapító, a fegyveres harcot vezető parancsnokok lettek, akiket fentebb már felsoroltam, és mind a mai napig nagy tisztelet övezi őket. A vesztes oldal vezetői, támogatói tömegével hagyták el az országot. A népesség csökkenése állítólag megközelítette a 10 %-ot. De ebbe (talán) beleértendők a forradalmi terror (állítólagos) áldozatai is. Az exodus, pláne a népirtás ilyen mértékét mindazonáltal a jelenleg hatalmon levő vezetés tagadja. Éppúgy bizonytalan a király személyes sorsa is. A hivatalos álláspont, hogy elhagyta az országot. Igen ám, de nem érkezett meg sehova.
A szocializmus építése
A következő másfél évtizedet a lao nép is a szocializmus építésének szentelte. Nem annyira több, mint inkább kevesebb sikerrel. Próbálkoztak a mezőgazdaság kollektivizálásával, de az élelmiszerellátásban csakhamar zavarok mutatkoztak. Állami kézbe vettek minden gazdasági tevékenységet folytató vállalkozást – de ettől meg az áruellátás is akadozni kezdett. A Szovjetunió megroggyanása, majd feloszlása miatt elapadt az addigi pénzügyi támogatás, így a lao vezetés is új módszerek után nézhetett. A magyarországi rendszerváltással egy időben Laoszban is feladták a marxizmus elveit annak érdekében, hogy a Párt megőrizhesse vezető szerepét. Kibékültek a szomszédos országokkal, és engedélyezték a magáncégek alapítását. Tehát lemásolták a kínai mintát.
Ötéves tervek és örökölhető pozíciók
Mindez elég sajátos társadalmi viszonyokat teremtett. Hivatalosan egypártrendszer és szocializmus van. Annak minden kellékével. Az egyetlen és igazi Pártot a Központi Bizottság irányítja, de a döntések a Politikai Bizottságban születnek. Az állam és a Párt vezetése között teljes átfedés van, és hangsúlyt fektetnek az ideológiai nevelésre az élet minden fázisában. Van piros nyakkendős úttörőmozgalom (kék nyakkendős kisdobosok szintén), és a fiatalok a helyi KISZ tagjai. Választások idején szavazni a népfront jelöltjeire lehet, és az országgyűlés ötéves terveket fogad el a pártkongresszus iránymutatásaira támaszkodva. Ugyanakkor az emberek mindennapi életébe a politika nem szól bele. Aki meg tudja fizetni, annak lehet autója, nagy háza, szabadon utazhat bárhova (ha kap vízumot), tulajdonolhat földet, alapíthat céget. De az állami apparátusban, a társadalmi ranglétrán magasra csak a Népi Forradalmi Párt tagjai emelkedhetnek. Különös ázsiai színt ad a rendszernek, hogy egyes pozíciók örökölhetők is. Nem hivatalosan, de gyakorlatilag.
Laoszról szóló sorozatunk cikkei elérhetők az utazási rovatban: éghajlat, történelem, nyelv, közlekedés, turizmus.
Fotok: Pap Gábor
