Nosztalgia – a múltunk életben tartása?

2021.05.19. | A szerző: Dedák Angéla, Család, Életmód És Egészség

Nézegetem az egyik közösségi oldalon a 70-es évek fotósorozatát, azokról a mindennapi tárgyakról, melyek napjainkra eltűntek vagy átalakultak és mind egy-egy emléket vetít halványuló képekben. 

Az élelmiszerbolt egyféle volt, az ABC, melynek bejáratánál – emlékeztek? –  kávé-, dió- és mákdaráló segítette a háziasszonyok életét. Vajon ma már csak darált diót és mákot veszünk? Vagy minden háztartásnak van már saját darálója? Emlékszem, hogy segítséget kellett kérnem, mert nem mertem gyerekként bekapcsolni. A darálók helyszíne sokszor volt beszélgetések indítója, csak hogy gyorsabban teljen az idő, szóltunk egymáshoz (!) egy-két kedveset. 

A tejszínhabkeverőnk is kézi volt és olyan ügyes megoldás, hogy bizony a nagymamámé a mai napig a fiókomban fekszik, mert egyszerűbb, mint előszedni a fiókból, dobozból, akárhonnan az elektromos változatot, aztán elmosni és újból elpakolni. Ennyi idő alatt egy gyors tekeréssel is kemény habot vertem. És újabb megoldás volt a habszifon, aminél nagyon kellett vigyáznom, nehogy a szódásszifon patronját rakjam bele – egyszer azért sikerült – mert a habszifonnak külön patron dukált kék dobozban. 

Tegye fel a kezét, aki otthon kapott cukroskenyeret – én imádtam – vizezett kenyér és cukrot rá! Bizony fehéret, mert akkor még nem tudtuk, hogy más is létezik. 

És ha már cukor: a krumplicukor akkora kedvencem volt, hogy ha vidéki vásárokban járok, mindig veszek magamnak, csak úgy, nosztalgiából. 

 A 70-es években minden gyerek gyűjtött valamit. (Most lájkokat gyűjtenek.)  A lányok általában a szalvétákra voltak rákattanva, a fiúk pedig vagy bélyeggyűjtésre, vagy pedig rágógumipapírok (Donald kacsás megvan?) gyűjtésére szakosodtak.  

Nekem különleges hobbim volt, állatos képeslapokat gyűjtöttem. Édesanyám most is pakolgatja a több száz darabos gyűjteményemet. Én meg azon gondolkozom, hová tudom elajándékozni, ahol akár hasznos is lehet. De sajnos már nincs akkora értéke, mint nekem volt annak idején. Nézegettem, rendszereztem és arról álmodoztam, hogy élőben is láthatom majd a különlegesebb fajtákat. Volt okapim, delfinem, jegesmedvém, hangyás sünöm, szóval itt nem a házicicára gondoltam.  

A gyűjtésről eszembe jutnak az iskolai Takarékbélyeg gyűjtőlapjaim, amibe fillérekért vásárolhattuk a bélyegeket a takarékbélyegekért felelős tanárnál. Az iskolai takarékbélyegek különböző címletűek voltak, leggyakoribbak az 1, 2, 5, 10 és 20 forintos címletek, melyeket a hagyományos – jól megnyaltuk a bélyegek hátoldalát – módon ragasztottuk a gyűjtőbe. Mikor a gyűjtőlap betelt, a  takarékossági tanár iskolai pecséttel hitelesítette és beválthattuk őket. Ezzel máris megvolt a zsebpénzünk, vagy hozzájárultunk vágyaink kerékpárjához, szalagos magnójához, Tiki-Takihoz. Ez utóbbi a szülők rémálma volt: jó kemény műanyag golyók egy madzag két végén, egy fogantyúval középen. A madzag le-föl mozgatásával kellett eltalálni, hogy a két golyó alul és felül is egymásnak csapódjon. Ha nem jött össze bizony a csuklónk, ujjunk, kézfejünk bánta. A golyók pattanása pedig iszonyat hangos volt. 1979-ben több kézsérülés, törés után betiltották. De vissza a bélyegekhez: 

A takarékbélyeg egyébként élt 40 évet, így már bőven nosztalgiával gondolhatunk vele együtt azokra a lassan feledésbe merülő tárgyakra, melyek anno mindennapjaink részei voltak. Kisunokáinknak majd boldogan mutogatjuk régmúlt tárgyak fotóit (mire nem jó az internet!), valljuk be, főként saját örömünkre.

NÉVNAPOK

Izabella és Dalma

KÖVESS MINKET!

AJÁNLÓ

Share This

Megosztás

Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel!