Ahogy telnek az évek, bizonyos testtájak „felújításra” szorulhatnak. Nem kell, hogy fájjon vagy különösebb panaszt okozzon, 50 fölött eljöhet a pillanat, amikor szeretnénk magunkon valamit „kicserélni”, funkcionálisan vagy esztétikailag jobb állapotba hozni. 

A szemünk fénye a szemünk fénye: különösen érzékeny terület. Ha rövidlátók vagyunk és/vagy olvasószemüvegre szorulunk, netán szürke hályog árnyékolja a tekintetünket, előbb-utóbb eljuthatunk a szemműtétek piacára. 

Az ilyen – luxusnak számító – szolgáltatások piacán nagy a verseny Magyarországon. Az elegáns magánklinikák nem csak a magyar lakosság, de a külföldi páciensek igényeit is célozzák. Virágzik az orvosi turizmus. 

Magam részéről a Semmelweis szemklinikát választottam, ajánlásra, azon belül is Dr. Nagy Zoltán Zsolt professzor urat, akinél a szaktekintély és a humán tényező, a jó hírnév egyaránt meggyőző. A tanár úr a SOTE Szemklinika intézetvezető főorvosa. 

A folyamat a következő: be kell jelentkezni telefonon ambuláns vizsgálatra. Időpontot adnak, de ez ne tévesszen meg senkit, ugyanis az összes aznapi beteg egyszerre – értsd: ugyanarra az időpontra – érkezik! Erről azonban előre nem tájékoztatnak, ami nem szép. Én fél kettőre érkeztem és este hétkor végeztem. 

Pedig a dolog viszonylag flottul indul: mindjárt több szakember is elkezd foglalkozni az emberrel, mélyen a szemedbe néznek a műszerekkel, csöpögtetnek szemtágítót, ki- és vissza ültetnek a folyosóra – ahol egyre többen gyűlünk össze, a professzorra várva. A behívási sorrend teljesen átláthatatlan. Egymáshoz szoros közelségben ülünk/várunk, pedig a Covid-járvány idején ez egyáltalán nem veszélytelen. Se sorszám, se bármilyen tájékoztatás, hogy mégis mikor kerülsz sorra. 

A folyosón külföldiek is ülnek (három hölgy oroszul beszél), akik ugyan szintén sokat várnak, de azért jóval előttem bejutnak. Orvosi turizmus, fizető beteg, értem én. 

Mikor délután 5 körül engem is beszólítanak, és lezajlik a pár perces vizsgálat és konzultáció a professzorral, két dolog derül ki. Az egyik, hogy az én műtétem is fizetős lesz (mert nincs szürkehályogom, „csak” rövidlátó vagyok, sorry!), a másik pedig, hogy türelemmel várhatok tovább. Mégpedig arra, hogy az ehhez értő kolléga – nevezzük Hugónak – kalibrálja és megrendelje a nekem szükséges, ún. trifokális lencsét. Azt hihetnénk, hogy konzultálni szükséges, ezért váratják a pácienst, de nem! Hugó a papírokból, leletekből és a saját hozzáértéséből merít, mert még csak nem is találkozom vele… Innen már-már felgyorsulnak az események, újra a professzornál találom magam, megbeszéljük a műtétek időpontjait és este 7-kor már majdnem otthon is vagyok. 

A mondott időpontig – háziorvosom bevonásával – lejárom a szükséges vizsgálatokat (belgyógyászat,  EKG, labor – korosztálytól függően továbbiak is szükségesek lehetnek!), befizetem a magánklinikák árszabásával vetekedő műtéti tarifát, majd újra megjelenek a Semmelweis szemklinikán – ezúttal a kisbőröndömbe pakolt kórházi cókmókkal együtt. 

A professzori vizitet követően, a Covid gyorsteszt elvégzése után a női osztályra irányítanak, melynek uralkodó bolygója J.Nővér. A szoba szellős, világos, barátságos, faágyak vannak sodronyos vaságy helyett, szám szerint 3 darab. Hozzá éjjeliszekrény, étkezőasztal műanyag székkel és mindhárom lakónak egy szekrényrész. Ahhoz képest, hogy állami intézményben vagyunk, nagyon kulturált, tényleg. A valóságba visszazökkenve azonban hamar rájössz, hogy a mosdóban nincs WC-papír (remélem, hoztál magaddal!), de kézmosó szappan és fertőtlenítő sem. Pedig 2021.márciust írunk! Ami még fontos: evőeszközt is vigyél be magaddal!  

Innentől kezdve azonban végképp megszűnik minden pozitív diszkrimináció   (pedig fizető páciensként akár elvárható volna!). A magánbeteg versus TB-beteg dilemma többé fel sem merül. Mindenki egyformává vedlik a csinos kórházi hálóingben, ugyanaz a műtős fiú ugyanabba a műtőbe vezet fel, mikor eljön az időd, ott ugyanazzal a csöpögtetővel és fertőtlenítőszerrel támadnak „szembe”, és hát megint ülünk a sorban. Szorosan egymás mellett a többi várakozóval. E., a vérnyomásmérő, szemcseppentő szakdolgozó, időnként nagyon kedvesen megkérdezi, hogy „nem fáznak?”. Mert ha igen, akkor bújjunk össze még jobban? De nem, hoz takarót, nagyon gondoskodó, tényleg. Szükség is van a melegségre, mert másfél óra ismét simán eltelik, mire pofacsont fölött megkapom az érzéstelenítő injekciót. 

A műtét maga nem túl hosszú (15 perc talán, bár nem mértem stopperral), kibírni azonban éppen elég. Jó kezekben vagyok, a professzor oldottan cseveg a kollégákkal, míg én a mennyben járok. Az ugyanis egészen szürreális, ahogy közben a fények jönnek és mennek a letakart és a megfelelő helyen kitakart, műtendő szembe, mintha valóban két világ közt lebegnék.  Közben dolgozik a biztos kéz és a műszerek, van valamennyi fájdalom is, de a félelem nagyobb. Még szerencse, hogy mindezt a páciensnek nem kell végignéznie! (Bocs, ez morbid volt!)

Félszemre Jumurdzsák, aki innen távozik. Vissza az ágyba, kiadós alvás, így a regenerálódás, gyógyulás azonnal megkezdődik és rohamos lesz. Két nap múlva pedig jöhet a másik szemre való műtét. A professzor szerint az a jó, ha a két szem együtt gyógyul és áll át az agy az újfajta „látásmódra”. A kulcsszó a neuroadaptáció, vagyis az idegek alkalmazkodása, tanulási folyamat.  Legalább ismét tanultunk valamit.  

Ez a műtét a szürkehályog-beavatkozáshoz nagyon hasonló protokollt takar, vagyis a páciens szemlencséjét műlencsére cserélik. Akinél nincs szürkehályog, „csak” a rövidlátástól szeretne megszabadulni és olvasószemüveget sem szeretne a későbbiekben viselni, az nem beteg!  A TB nem támogat, így fizetni kell a műtétért. 

2021.márciusában a műtét ára: 160.000 Ft/szem (Semmelweis Kft.-nek fizetendő előre. Szerződést nem kötnek a pácienssel, csak műtéti beleegyező nyilatkozatot kell aláírni. Így a garanciák hiányoznak.)

Trifokális műlencse: 250.000 Ft/szem (a forgalmazónak fizetendő, szerződés itt sincs sajnos).

Számla viszont utólag kapható, így a költségek például egészségpénztári megtakarítás terhére elszámolhatók.