Szépírónő legjobb korban – Bauer Barbara 50

2024.01.07. | A szerző: Bauer Barbara, A szerző: Pap Mária, Kultúra és kreativitás, Portré

Induljon a második kör!

Bauer Barbara, korábban „malévos” légikisasszony, ma pedig számos önéletrajzi és történelmi ihletésű regény sikeres szerzője,  mostantól a legjobb korban lévők táborát gyarapítja. A szépírónő bájos vallomását, melyet az ötvenedik születésnapján saját közösségi  oldalán tett közzé, engedélyével közöljük.

A nagy vízválasztó

Mégiscsak kerek és mégiscsak valaminek a vége, egyúttal valaminek a kezdete. Nem a negyven volt, és nem a hatvan lesz a vég és a kezdet… valahogy mindig is úgy gondoltam, hogy az ötven a nagy vízválasztó. De olyan távoli volt. Most pedig itt van, ma van, elérkezett.

Izgatottan, de kicsit félve vártam. Mi lesz, ha belém csap az életközepi válság szindrómája? Mint derült égből a rádöbbenés: a felén túl vagyok. Több, mint a felén, hacsak nem teljesítem a százéves tervet.

Edzésterv a második körhöz

Az pár év olyan volt, mintha csak valaki, mondjuk a sors, készített volna hozzá egy edzéstervet. Mármint a felkészüléshez. A ráhangolódáshoz. Pedig alapvetően úgy gondoltam, hogy ez egy bungee jumping lesz, vagy inkább egyszerűen csak, egy fejes, mert hát rugózni nem akartam. Ehelyett, fordulat fordulat hátán, néha már beleszédülök, aztán kiver a veríték, majd rájövök, ez csak a banyaláz. És ha már – szebbik nevén nevezve – a menopauzát említem… a minap hajnalban felébredtem. Meglepetten konstatáltam, nincs melegem, nem fázom, nem zsibbad, nem érzem magam. Mintha ott se lennék. Testetlen érzés. Nem testen kívüli, hanem testetlen. Semmi misztikum, vagy spiritualitás, egyszerűen csak ez is az edzésterv része, azaz, jönnek az elcsépelt poénok: örülj, ha fáj valamid, legalább tudod, hogy még élsz. Nem, nem akarom ezeket a poénokat! Inkább felkeltem és mentem futni. Megy ez még! Fiatalosan. Lendületesen. Akárcsak húszévesen. Akarat kérdése…

Fejben dől el minden!

Szépíró vagyok, szóval inkább mellőzöm a szavakat, amikkel illetném a közhelyes gondolatot: fejben dől el minden. Oké, elhiszem, de a fejemet egy ötvenes test cipeli. Ezzel együtt nem panaszkodom, futom a nyolc kilométereimet, és pont jó rám a stewardess egyenruhám, amiben huszonegy évesen meghódítottam a kék eget.

Viszont a futócuccaim között a következőkre leltem: bütyökszorító, térdvédő, csípőmelegítő, vállheveder. Aztán be akarom állítani a pulzusmérőt, de nem látom, mert nincs az orromon a szemüvegem. Talán mégis sikerült, mert visszabeszél a telefonom, noha nem hallom, mert a hallásom is kezd szelektívvé válni.

Új kor, új minőség

Ez is a ráhangolódás része. Újra hozzá kell szoknom magamhoz. Bár megújulásról szó sincs. Lassan régiség leszek. Jut eszembe… – lányom aranyköpése – „anya régikisasszony volt”. Na, ja, azok a „légi szép idők…” Visszatérve az új minőségemhez, jelentem: lassan megszokom, sőt, egyre szimpatikusabb ez az ötvenes spiné. Most, hogy ráfordultam, az ötvenes kilométerkő tulajdonképpen alapkőletétel is lehetne. Éket vert a múltam és a jövőm közé, hogy pofával majd’ belefutottam. Aztán megtorpantam. Körülnéztem. Hátradőltem és csak figyeltem. Bevallom, megijedtem.

Mondanom sem kell, ez is az edzésterv része volt: csipetnyi borzongás, megspékelve egy kis halálfélelemmel. De néha meg kell nyomni a reset gombot, hogy kitisztuljon a kép. Hogy évtizedeken át hordott, túlhordott helyzetek letisztuljanak. Aztán kavicsot dobtam az állóvízbe. Kavicsot? Sziklát görgettem.

Ötven év

Ennyi idő alatt minden megtörténik, ami megtörténhet. Annyi mindenre mondhatom, hogy „tudom”. Láttam, átéltem, megtapasztaltam, elszenvedtem, kipipáltam, sírtam felette, kinevettem, kóstoltam, szagoltam, fogtam, eldobtam, szorítottam, meggyászoltam.

Éppen ötven éve itt léptem be a világba, tele tervekkel, izgatottan, és érkezésemmel számtalan dolog megváltozott.

Nyomot hagyunk

Egyszer egy regényemből, a kéziratból ki akartam venni egy szereplőt. Vissza kellett bontani, mint a norvég mintát a kötött pulóverből, de amikor az ő fonala már a laptop mellett a szemeteskosárban hevert összekuszálódva, tovább kellett tisztogatnom a sorokat. Ekkor döbbentem rá, mennyi, de mennyi ponton változik meg a történet még akkor is, ha a szereplőm meg se szólal, meg se moccan, különösen, hogy a kukában landolt. De jelen volt!

Nyomot hagyunk, ilyet, vagy olyat, ez nem megúszható. Sokan nincsenek már mellettem, meghaltak, elsodródtak, elfordultak, elhagytak, de mind nyomot hagytak. Azok is, akiket én hagytam el.

Élek az életért!

Indulhat a második kör, még ha rövidebb lesz is, de annál könnyedebb. Talán a testem már nem a régi, itt-ott korrodál, talán időnként fogva tart, miközben a lelkem felszabadult. Ehhez kellett az ötven év. Ötven év és a kő, a mérföldkő, a vízválasztó, az első ötven végét és a következő valahány kezdetét jelentő fal. Tükör, ami előtt levetkőztem. Mindent, magam előtt, őszintén. Belementem, szembenéztem, kimondtam, hálát adtam, leírtam, megtettem, elfogadtam, elsirattam, megkönnyebbültem. Szabad lettem saját terheim alól…

Hogy mi lesz ezután? Letisztult kép. Feltételek nélküli szeretet. Bátor nem-ek és igen-ek.

Segített egykori önmagam, a kicsi én, hogy tudjam, mit akarok. Onnan, az ő szemével látom, mi miért alakult. Megfogom a férjem kezét, nézzük a lányunkat. Ennyi elég. Folytonosság. Nem a célokért vagyok, sem az elvárásokért, nem futok versenyt az idővel, nem vívok harcot a legyőzhetetlennel, nem valamiért élek, hanem egyszerűen és csak az életért.

Bauer Barbara hivatalos írói oldala 

Portrérovatunk további cikkei itt.

 

 

NÉVNAPOK

Izabella és Dalma

KÖVESS MINKET!

AJÁNLÓ

Share This

Megosztás

Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel!