Házasság és 62 évforduló ősszel
Viszonylag ritka jelenség a mai világban, hogy egy házasság valóban életre szóló szövetségnek bizonyuljon. Részlet édesanyám emlékirataiból.
Találkozás a tánciskolában
Elkövetkezett az a történet, amely kedves párom, társam, férjem és az én közös történetünk. A tánciskolában találkoztunk. Szép, magas barna fiú volt, tetszett. Én nem voltam túlságosan szemrevaló jelenség, alacsony, hízékony, rövid lábú. Ő nagyon hozzá tartozott ahhoz a tájhoz, ahol én is otthon éreztem magam. A dűlőúthoz, a vasútmentéhez, a nyári naplementéhez.
Az általános iskola elvégzése után a szülei gazdaságában kezdett dolgozni. Két nagyobb testvére akkor házasodott és ment el. Az idősödő szüleinek kapóra jött a fiatal munkaerő, nem biztatták továbbtanulásra. Talán ez is sorsszerű volt, lehet, ha elmegy tanulni valahova, sohasem találkozunk.
Az is biztos, hogy a gyakorlati fogásokat, az egyszerű, praktikus megoldásokat ott és akkor tanulta meg, amely készség és képesség számtalanszor hasznunkra vált és válik mind a mai napig. Akkor alakult ki az a jellem, hogy mi, a családja biztosak lehettünk benne, hogy mindig hazajön, a keresetét hazahozza, mindig lesz tüzelő, az állatoknak takarmány, mindnyájunknak élelem, ruha, minden, ami kell.
Házasságkötés
Hogy is volt tovább? Megvolt az elhatározás, lezajlott a katonaság. 1960. október l5-én megesküdtünk. Szombateste, lakodalom szülői rendezésben.
Aztán a közös életünk elég döcögősen indult. Én akkor már dolgoztam a bankban, de a férjemnek nem volt keresete, lakás nem volt.
A tanyán az állatállományt fel kellett számolni, az idős, beteges szülőkre nem hagyhatta, meg nem is volt távlata akkor annak. Lakás úgy lett, hogy a városban, a nagyszülői házban benne laktak a kényszerbérlők, de két kisebb helyiséget nem használtak. Mi azt a szüleim segítségével egy egyszerű, szoba-konyhás lakássá alakítottuk. Ahol többnyire csak magam laktam, mert akkor télen még kijárt a jószágokhoz. Eljött a tavasz, és munkára szerződött az állami gazdaságba. Ez a szerződés olyan tartósnak bizonyult, hogy harmincöt év múlva innen ment nyugdíjba.
Dolgos napok
1962 és 66 között elvégezte a mezőgazdasági technikumot. Az állami gazdaság felső hatósága többször is változott a feje fölött, középvezetőként, majd állategészségügyi szaksegédként mindvégig szarvasmarhatelepen, a mezőgazdaság nehéziparában dolgozott megbecsült szaktekintélyként. Amellett családi kertművelés, jószágtartás, takarmánybeszerzés minden maradék időben. Így volt biztosítható a tűrhető anyagi egyensúly, beosztással élve szerény megélhetés és gyarapodás.
Telt-múlt az idő…
Azt nem mondom, hogy ne lett volna koccanás, súrlódás, hangosabb szó néha közöttünk, de tartós harag sohasem. Elintéztük ajtón belül, kifelé sohasem panaszkodtunk egymásra. Én így emlékszem. Lehet, hogy a megszépítő messzeség miatt is. Az biztos, hogy pénztelenség miatt sohasem öltük egymást, ilyenre nem emlékezhetnek a gyermekeink sem.
Nem vágytam többre
A kettőnk együtt eltöltött, munkás évtizedeiről mondom így utólag, hogy talán nem egészen jól sáfárkodtunk az idővel. Nagyon munkában töltöttünk minden időt. Volt ugyan néhány kirándulás országon belül és a környéken kívül is, de nem szántunk elég időt baráti társaság kialakítására, szórakozásra, szabadidő gondtalan és fesztelen eltöltésére. Ez bizonyára mindkettőnkön, tehát rajtam is múlott. Nem panaszképpen mondom, csak megállapítom.
Cserében kaptam egészséget, nyugodt otthont, jó szülőket, jó férjet, jó apát a gyermekeimnek. Jó gyermekeket és unokákat. Nem vágytam többre.
Családról szóló cikkeink.
